Erasmus+

2014. január 31-et írtunk, mikor két hatalmas bőrönddel a Keleti pályaudvar felé vettem az irányt. Másnap reggel 6 óra magasságában a hegyek látványa ébresztett. Visszatértem!

A történetem 1,5 évvel korábban kezdődött. Akkor repültem életemben először. Egyedül. És nagyszerű volt! Szakmai gyakorlatot teljesítettem Erasmus hallgatóként Svájcban, Wallis kantonban. Az ott szerzett kapcsolataimat használva sikerült megvalósítanom egy nagy álmomat: visszatérni. Ismét Erasmus hallgatóként, de most nem a francia részre, nem csupán 15 hétre és nem szakmai gyakorlatra. Most Zürich kantonba érkeztem, Wädenswilbe a ZHAW-hoz (Züricher Hochschule für Angewandte Wissenschaften), 7,5 hónapra.

És miért is jöttem?

A hivatalos indoklás szerint kutatni, tanulni és a diplomamunkámat írni, de ha őszinte akarok lenni, visszavágytam. Hiányoltam a légkört, az embereket, a szabadságot, az önállóságot és még sorolhatnám. Az Erasmusnak köszönhetően „mezei” cserediákként szerves részévé váltam – és válhattok ti is – egy tanszéknek, egy kutatócsoportnak.

Szinte meg sem érkeztem, már kezdték emlegetni a júniusi „Phytotherapie” (fitoterápia) kongresszust, amit a kutatócsoport szervezett, és kérdezgették, hogy érdekel-e. Természetesen! Így nagyon hamar bekerült a naptáramba a június végi program.

A kutatómunka nagyjából annyira indult döcögősen, ahogy az mindig is lenni szokott, ezzel kapcsolatban nem ért meglepetés. Viszonylag hamar hozzászoktam az ottani rendhez, viszont azzal meggyűlt a bajom, hogy sokkal inkább a saját ötleteimre és munkaszervezésemre voltam utalva, mint addig bármikor (vagy ahhoz képest, amit itthon elvárnak egy MSc-s hallgatótól). Idővel ebbe is belerázódtam és gördülékenyen mentek a kísérletek - már amennyire ezt a kísérletekről ki lehet jelenteni. A kint töltött idő jó részében ezek körül forgott a világ a munkát illetően, azonban a nyár folyamán már több intézeti program is színesítette a heteket, ahol mindig szívesen látott résztvevő voltam.

Lassan eljött a kongresszus ideje is, ahol a regisztrációs napra befizettek a Bioforce AG gyár látogatására.

Szakmai szemmel felejthetetlen élmény volt A-Z-ig végignézni a gyógynövények feldolgozását.

A következő napokon a kongresszus lebonyolításában segédkeztem, ezzel is szokva a konferenciák légkörét – helyzeti előnnyel: szervezőként. A nyár folyamán még két, dolgozók számára szervezett programon vehettem részt: egy kiránduláson az Európa Parkba és a Novartis, egy bázeli központú, világméretű gyógyszeripari vállalat gyárlátogatásán. Mindkettő óriási élmény volt a maga nemében: az Európa Park a hatalmas hullámvasutakkal és édességekkel; a Novartis pedig a csillogó, mindennel felszerelt laboratóriumaival, a saját kis „városkájával”.

Még egy nagyobb volumenű rendezvényt tudnék kiemelni, nevezetesen a kutatócsoport vezetőjének a búcsúelőadását, ahol a háttérmunkálatok jelentős szervezést és türelmet igényeltek.

A legemlékezetesebb azonban mind közül talán az a délután, amikor az én búcsúztatómat tartottuk.

Kollégaként búcsúztak tőlem hatalmas csokorral, könyvekkel, tortával és egy gyönyörű képeslappal – mindenféle jókívánságokkal megtöltve. A legjobban mégis az érintett meg, amit a kinti témavezetőm a teljesítésigazolásomra írt rólam. A csodaszép ajándékok és emlékek mellé egy olyan értékelést kaptam, melynek olvasása közben a vonaton képtelen voltam gátat szabni az örömkönnyeknek. Ilyen pozitív értékelést itthon sem kaptam még soha, azzal az üzenettel, hogy bármikor várnak vissza szeretettel.

Ezek a tapasztalatok és élmények nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a szívem egy részét Svájcban felejtettem, valahol a hegyek között, ahová mindig vissza fogok vágyni, és ahol 

egy pillanatra sem bántam meg – még a honvággyal küszködve sem –, hogy ismét belevágtam.

A történet szerzője: Könye Rita

További történetekért kövesd Facebook oldalunkat vagy katt ide!

Utolsó módosítás: 2015.11.27.