Erasmus+

Az Erasmus utolsó előtti hete februárban. „Srácok! Tom míg hazalátogat Ausztriába, itt hagyja nekünk a kocsiját… itt az idő egy kis utazáshoz!” Jelezte Anna a társaságnak. Azonnal összedugtuk fejünket, és a kupaktanács meghozta a döntést: északra megyünk Milazzóba, ahonnan látni az Éoli-szigetek rejtélyes árnyékait, és felderíthetjük a sziget ezen oldalát. Sőt! Miközben odatartunk, megnézzük a híres (Keresztapa c. filmből ismert) Vitelli bárt Savocában.

A Don barlangjában

Olaszország. Szicília. Catania.

A terv nem más volt, minthogy Milazzo gyönyörű félszigetén (Capo di Milazzo) fogunk aludni sátorban és autóban, grillezünk, s majd jó beszélgetésekkel tartjuk magunkat melegen. Odafelé bevásároltunk mindenféle sütnivalót, szereztünk egy sátrat és grilleszközöket.

Ekkor azt hittem, kimaradok a kalandból, mert amíg kiugrottam a kocsiból 5 percre, megvicceltek kedves barátaim, hogy ott hagynak a város szélén. Mondtam is a kipirosodott orcájuknak: „szép utazás volt!”.

Így indult útnak Anna (lengyel lány), Alja (szlovén lány), Constantin (német srác), Janez (szlovén srác) és én, Szilárd.

Miután Savocába a szerpentineken felkacskaringóztunk és bejártuk a romokat a hegyormokon, ittunk egy kávét a híres „tetthelyen” (ahol a filmben Al Pacino megkérte jövendőbeli feleségének kezét), és a grillcsirkénket megosztottuk az olasz macskacsaláddal, egyre izgatottabbak lettünk, hogy mit fog hozni az este, hiszen már éreztük, hogy alul öltöztünk az időjáráshoz.

Milazzo: kicsi, ám gyönyörű kikötőváros. Sirályok, dolgos szicíliaiak és mégis… patyolattiszta. Amíg nem találtuk ki, hogy mi legyen a következő lépés, a kikötőben ittunk egy kávét, és addig is szoktuk a hangulatot. Pár percre rá hogy leültünk, mindenki meglepetésére orkán erejű szél kavarodott fel, amivel együtt egy kalap is felénk repült, azt pedig követte egy kis ember, egy idős úr! A kalapot megmentettük a tajtékzó tengertől, utána pedig a tulajdonosát is.

Szóba elegyedtünk a donnal, sőt… ő lett nagyon kíváncsi a mi kis színes, nemzetközi társaságunkra. Mint kiderült, egy világlátott, pörgős, nyolcvanéves úriemberrel volt dolgunk, akit városában mindenki Don Giacominónak ismert. Mikor megtudta, hogy a szabadban szeretnénk tölteni az éjszakát (ebben a szélben), ami mellesleg már legkevésbé sem volt langyosnak mondható, ragaszkodott hozzá hogy a „villájában” töltsük az éjszakát.

Olyannyira eltökélt volt emellett, hogy telefonon már le is mondta az esti szülinapi zsúrt, ahova hivatalos volt. Hosszas fontolgatás és morfondírozás után úgy döntöttünk, megbízunk benne, hisz arra nem adott okot, hogy gyanakodjunk, és emellett tudtuk, hogy nem vagyunk olyan emberek, akik saját intuitív ösztöneikből ne tudnák, hogy meddig mehetnek el. Egyébként is, mi rossz történhet velünk, Erasmuson vagyunk!

Jó megérzésünk a Donnal kapcsolatban nem csalt, hisz életünk egyik legjobb döntése volt, hogy megbíztunk benne, és részünk lehetett az eredeti, ősi, szicíliai vendéglátásban. A kedvességen túl, szerintem ekkor először és (remélem nem) utoljára ettem száz százalékban tradicionális szicíliai vacsorát, ami ennek a mélyen tisztelt úrnak a keze által készült el. Miután mindenki kapott szobát, törülközőt, köntöst és papucsot, helyet foglaltunk a konyhában, ahol ellenkezésünk ellenére (mivel segíteni szerettünk volna) ott hagyott minket arra az időre, amíg kinyittatta a boltot, bevásárolt, visszatért, főzött, és eközben is folyamatosan kezeskedett a hangulatról. Elmondása alapján Amerikában is volt szicíliai étterme, ahova néha beugrott séfkedni (azon túl, hogy bejárta a világot), amit bizonyított a Niagaránál készült kép és az egyértelműen felismerhető pecsétgyűrű a képen álló fiatalember kezén. Legújabb nagypapánk saját készítésű vörösbora a mennyei magasságokat súrolta, s egy világot megjárt igazi szicíliai érdekes történeteit hallgathattuk (olasztudásom épp elég volt ahhoz, hogy értsem).

A mai napig sem értem, hogy a két éve megözvegyült, háromgyerekes és hét unokás úriembertől miért óvakodtunk… azért mert az utcán mindenki fejet hajtott Don Giacominónak? Mégis életünk egyik legnagyobb élményét okozta.

Az ilyen kaland teszi az Erasmust igazán nagy élménnyé. Előítéleteink elhagynak, és rádöbbenhetünk arra, hogy a világ egy szép hely. Ezt pedig az is bizonyítja, hogy mikor a vendéglátást meg akartuk hálálni, az ára egy ígéret volt egy kézfogással, hogy a jövőben, ha a közelben járunk, mindenképpen látogassunk el szeretett Don Giacominónkhoz

 

Szerző: Szalma Szilárd
Erasmus ösztöndíj: Olaszország, Catania
A történet az Igazából Erasmus+ pályázat különdíjasa

 

További történetekért kövesd Facebook oldalunkat vagy katt ide!

Utolsó módosítás: 2019.06.20.