Erasmus+

Bán Kornélia jelenleg az ELTE BTK Mongolisztika doktori program első éves doktorandusza. Disszertációjának témája Mongólia lovaskultúrája. Erasmus+ Nemzetközi Kreditmobilitás keretében 2017 őszén végzős mesterhallgatóként utazott ki Mongóliába, a Mongol Állami Egyetemre.

Spirituális vándorúton Mongóliában

Hányszor jártál eddig Mongóliában?

Ezelőtt már háromszor jártam Mongóliában. Első alkalommal az alapszak második évében a Magyar Ösztöndíj Bizottság és a Balassi Intézet 2014-es pályázatával vettem részt részképzésen. Másodszor 2015-ben két hónapot nyári egyetemen töltöttem, és egy kutatócsoporttal expedícióztam. Harmadszor 2016-ban, szintén nyáron egy hónapon át egyéni kutatást végeztem.

Mit szólt a családod, amikor bejelentetted, hogy elutazol Mongóliába?

A nagyszüleim az első alkalommal végig azt mondták, hogy „Kornéliám, nem baj, ha meggondolod magad.” Anyukám mindenben támogat, nagyon sok erőt adott, hogy elinduljak, és rajta maradjak ezen az úton. Ő úgy áll ezekhez az utakhoz, hogy még szép, hogy megyek, mert most vagyok fiatal, most van lehetőségem rá, és Mongólia nagyon jó hely. Ez a támogatás azért is fontos nekem, mert Mongóliában az élet néha nagyon nehéz, eléggé eltér a két kultúra, más az emberek ritmusa ott. Mongólia egyébként mindenkinek nagyon személyes élmény és mindenkinek mást üzen. Én nagyon szeretem az országot, nagyon sok kincset kaptam tőle, és nagyon sok kalandot átéltem.

Hogyan tartottad a kapcsolatot a családoddal és az itthoni barátaiddal?

Főként Facebookon tartottam velük a kapcsolatot, anyukámmal emailen, mert ő abszolút nem az a „facebookozó” típus, valamint heti egyszer felhívtam telefonon, mert Mongóliában nagyon kedvező díjakkal lehet telefonálni és internetezni. Mongóliában például az a jó, hogy az előnyök meglepő helyeken találhatók meg. Igazából kint nem nagyon gondol egy egyedülálló ember a családjára. Hiányoznak neki persze, de beszippantja magába az egész kultúra. Ott egy kicsit túl kell élnie, egy kicsit helyt kell állnia, alig van ideje szomorkodni.

Az ELTE Online-nak adott interjúdban említetted, hogy részt vettél egy 20 éve folyó kutatásban, ahol sámánokat interjúvoltatok meg. Mesélnél erről, kérlek?

A sámánizmus kutatása hagyomány a tanszéken. Ezt a projektet, amelyben részt vettem, a tanszékvezetőm, Dr. Birtalan Ágnes indította el. Nyugat-mongóliai sámánok életét kutatta a ’90-es években, és több mint 20 évvel később e sámánok leszármazottait kellett megkeresnünk. A kutatócsoport 4 főből állt: a csoportvezető Avar Ákos, továbbá Éliás Boglárka, Fahidi Csaba és én. Egy hetet töltöttünk Nyugat-Mongóliában, Uvsz megyében. Ekkor jöttem rá, hogy a kutatómunka egy tudományos detektív munka. A kutatás folyamán sokféle szertartást láttunk. Volt köztük egy rítus, ahol kiderítették, hogy hol van az egyik pásztor elkóborolt nyája, emellett dokumentáltunk sámánbeavatást, valamint tanúi lehettünk annak, ahogy egy sámánnőt megszáll egy védőszellem.

Mik voltak azok a dolgok, amiktől tartottál?

Egy részképzést elkezdeni és befejezni nehéz. Először is ott van az adminisztrációs procedúra, ami sosem gördülékeny. Magyar fél részéről sem, de mongol részről főleg nem. Másodszor elkezdeni az iskolát szintén stresszes, mert a kinti koordinátorok nem igazán kommunikálnak a diákokkal. Utána kell menni a dolgoknak, a sarkunkra állni, hogy történjen valami, de ez is az önállóságról szól. Mongóliában viszont pozitívum a közösségtudat. Ha van egy-két mongol barátod, akkor gyakorlatilag mindent meg tudsz csinálni, mert a mongolok nagyon segítőkészek.

A kinti barátaiddal is az egyetemen találkoztál?

Először a tanszékkel már kapcsolatban lévő mongolokkal barátkoztam, és aztán szépen lassan más mongolisták barátaival ismerkedtem meg. Az egyetemről viszonylag kevés barátot szereztem, főleg külföldi diákokkal beszélgettem, mert mongolul tanuló külföldieknek szánt osztályokba és kollégiumba tettek minket. A mongolok nem igazán beszélnek angolul, úgyhogy a kapcsolatteremtéshez szükséges a mongol nyelvtudás. Én középszinten beszélem a nyelvet. Itthon az egyetemen kezdtem el tanulni, de kint ragadt rám az igazi tudás. A részképzésnek utolérhetetlen előnye, hogy a nyelvtanulást és a kulturális hátteret úgy magába szívja az ember, ahogy azt egyik itthoni nyelviskolában sem tudja.

Mit adott Neked emberileg a mongol kaland?

Megtanultam túlélni. Ezért is ajánlom mindenkinek, hogy menjen ki egy, a miénktől eltérőbb országba, mert az ember az ismeretlenben találkozik önmagával. Igazából akkor ismerjük meg legjobban önmagunkat, amikor ki vagyunk szakítva a megszokott keretek közül, és el kell boldogulnunk azokkal az ösztönökkel és tapasztalatokkal, amelyeket addigi életünk során szereztünk. Vagy éppen a váratlan helyzetek új ösztönöket ébresztenek fel az emberben, és megtanulja menedzselni az életét. Kint még a napirend kialakítása is kihívást jelentett idegileg és kulturálisan is, viszont az élmények csodálatosak. Sajnos nem tudom pontosan átadni, de amikor kint van az ember - különösen Mongóliában - és látja a tájat, az egész idő- és térérzékelése más lesz, és egy kicsit jobban megérti azt a természetközeliséget, ami a mongolok sajátja.

Tanulmányaidban miben fejlődtél a legtöbbet az Erasmus+ időszakod során?

Nyelvtudásban. Abszolút nem vagyok tolmácsszinten, de jó érzékem lett a nyelvhez. Emellett a mongol lovaskultúrára elég jól rálátok. Sokat fejlődött az a készségem is, hogy tudok a mongolokkal bánni, kommunikálni, meg tudom őket érteni.

Itthon hogyan tudtad kamatoztatni az Erasmuson szerzett tapasztalatokat?

A kinti kutatásaimnak köszönhetően írtam egy ötös diplomadolgozatot, amellyel fölvettek doktori képzésre. A dolgozatban leírtak olyan jól össze vannak szedve és olyan friss anyagok, hogy belőlük továbbra is tudok cikkeket írni és előadásokat tartani, most egyébként májusban a Pesti Bölcsész Akadémián tartottam négy kurzust arról, hogy milyen a mongol lovaskultúra napjainkban. Nagyon sokat tudtam építkezni szakmailag, az ismeretségi köröm is bővült.

Mi volt a legfurcsább dolog, ami a részképzés alatt történt veled?

Az egyik legfurcsább élményem az volt, amikor a vacsorámmal együtt utaztam egy autóban, úgy, hogy még élt. Nyáron a városi mongolok elmennek vidékre a pásztorkodó rokonaikhoz, és segítenek az állatok körüli munkákban, például a kecskék festékkel való megjelölésében. Ez utóbbi azért is fontos, hogy a pásztorok akár távolról is meg tudják állapítani, melyik nyáj, melyik helyi családhoz tartozik. Ilyen munkára vitt magával az engem vendégül látó család, és másnap, amikor visszaindulni készültünk a városba, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a rokonok, akikhez a kecskék tartoztak, kifognak egyet a nyájból, megkötözik a lábát és berakják az autónk csomagtartójába. A rokonság ezzel köszönte meg a segítséget. Az a szerencsétlen kecske végig a csomagtartóban üvöltött a fülembe.

Mit üzennél azoknak a magyar hallgatóknak, akik valamilyen okból nem mernek belevágni egy külföldi részképzésbe?

Menjenek! Egy ilyen lehetőség biztonságos keretet ad arra, hogy az ember kipróbálja magát kint, mert egy szemeszter elég hosszú idő ahhoz, hogy komolyan vegyük, de elég rövid ahhoz, hogy ne felejtsük el, vissza lehet jönni. Az ösztöndíjnak köszönhetően a tanuló nincsen magára utalva teljesen, viszont munkát is vállalhat, akár nyelvoktatásban, ha szeretne. Ráadásul nagyon érdekes más kultúrából származókkal beszélgetni a kollégiumban, és közülük olyan barátságokat kötni, amelyeket máshol soha, sehol sem tudna. Kiszélesedik a gondolkodásmódja, és jobban átlátja a világ különböző kulturális, politikai és akár gazdasági összefüggéseit, legalább is intuitív alapon.

Képek: Bán Kornélia

 

Az interjút készítette: Szászi Ivett, TKA

Utolsó módosítás: 2019.08.06.