Felejthetetlen élmények, új barátok, szakmai fejlődés, önállóság, nyelvtanulás, kalandos utazások. Íme, néhány nagyszerű dolog, amellyel az Erasmus együtt jár, és amely – nagyon helyesen – arra ösztönözhet minket, hogy kezünkbe vegyük a jelentkezési lapot. Lisszaboni félévem során a fentiek közül egyikben sem volt hiány. A leghálásabb mégis azért a nehezen megfogható, valahol legbelül lezajló folyamatért vagyok, aminek a végére egy nyitottabb, motiváltabb és boldogabb ember lettem, tele új álmokkal és célokkal. Mert ez a folyamat nem egy hónapodat vagy félévedet fogja teljesebbé tenni, hanem az egész életedet.
Megmondom őszintén, eleinte egyáltalán nem terveztem, hogy hosszabb időre elhagyom Magyarországot. Valószínűleg azért, mert kényelmesebbnek tűnt a saját, jól ismert kis világom. Tulajdonképpen minden stimmelt itthon: jól tanultam, jó emberek vettek körül és felelősségteljes, érdekes munkám volt. A mesterképzésem felépítése azonban támogatja a külföldi részképzést, az Erasmus lehetősége tálcán kínálkozott, és úgy gondoltam, most kell megragadni, amíg még lehet. Így költöztem öt hónapra Lisszabonba.
Amikor az ember utazik, mindenre nyitottabb lesz; így történhetett az is, hogy az első napokat egy négyágyas hostel-szobában töltöttem. Érkezésem után fél órával megismerkedtem egy kedves szobatársammal, akiről kiderült, hogy ugyanarra az egyetemre fog járni, és akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Az állandó lakhelyem megtalálása igazi kihívásnak bizonyult, a legtöbb jó ár-érték arányú szobát ugyanis nagyon hamar elkapkodták a diákok. Már egy teljes hete foglalkoztam a lakáskereséssel, amikor meglátogattam egy lakást, amit éppen akkor kezdtek hirdetni,
beléptem az első szobájába, megláttam a kék-fehér csíkos szőnyeget a hangulatos fa íróasztallal, és tudtam, hogy otthonra leltem.
Egy magyarországi csoporttársammal – Lisszabon óta nagyon kedves barátnőmmel –, egy német, egy kínai, egy olasz és egy szlovák lánnyal valamint két portugál fiúval együtt mi lettünk a Campo Grande 2. szám alatti, frissen felújított lakás első bérlői. Belaktuk, megtöltöttük élettel, és megszerettük – nemcsak a helyet, hanem egymást is. Együtt főztünk, bevásároltunk, énekeltünk és nevettünk, együtt szenvedtünk a tankönyvek fölött és a monitor előtt, és biztattuk egymást, amikor éppen nehéz napunk volt. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Sosem gondoltam volna, hogy valaha hét emberrel fogok egy fedél alatt élni, de ha visszamehetnék az időben, gondolkodás nélkül újra megtenném.
A szorgalmi időszak kezdete kisebb sokkhatással járt: rá kellett jönnöm, hogy a Católica Lisbon School of Business & Economics oktatási-tanulási kultúrája merőben eltér a hazaitól. Persze korábban is tudtam, hogy körülbelül mire kell számítani, de olvasni valamiről és személyesen belecsöppenni teljesen más. Míg itthon sokszor arra a hallgatóra néznek furcsán a társai, aki a tanár kérdésére felemeli a kezét és válaszol, ott szinte mindenki jelentkezik, kérés nélkül is; a diákok motiváltak és érdeklődők. Egy-két hónap elteltével szerencsére sikerült alkalmazkodnom ehhez a rendszerhez, és ennek a mai napig őszintén örülök. Észrevettem, hogy azóta itthon is más a hozzáállásom az egyetemhez:
minden kérdésről van véleményem, sokkal több felvetés fogalmazódik meg bennem,
és könnyebben megtalálom azokat a pontokat a tananyagban, amik engem személy szerint érdekelnek.
Az egyetem egyik legnagyobb hozzáadott értékére egyáltalán nem számítottam: részt vehettem egy olyan kurzuson, ahol a társadalmi vállalkozásokkal foglalkoztunk; olyan vállalkozásokkal, amelyek működésükkel pénzügyileg fenntartható módon valósítanak meg valamilyen társadalmi-környezeti célt. Ebben a témában új szerelemre találtam, jelenleg is aktívan foglalkozom vele, és egyre fontosabb szerepet tölt be az életemben. Mindeközben természetesen sokat kirándultam Lisszabonban és azon kívül is, nyitott szemmel jártam, felfedeztem, amit csak lehetett. Pár ezer forintos repülőjegyekkel eljutottam az Atlanti-óceán közepén található Azori-szigetekre és Madeirára is. Nagyon sokat tanultam, és nemcsak az iskolapadban.
Megtanultam, hogy a tárgyak nem számítanak, de a pillanatok és az élmények annál inkább.
Hogy akkor is lehetsz felhőtlenül boldog, ha ellopták az utazótáskádat (amit ráadásul a lakótársadtól kértél kölcsön) az irataiddal és a kedvenc dolgaiddal, és alig maradtak ruháid. Hogy az a fontos, amit átélsz, és azok az emberek, akikkel átéled. Hogy egy tanulással töltött, végtelen mennyiségű energiaitallal megspékelt éjszaka és 1 óra alvás után is el lehet menni egy portói hétvégére, mert a barátaiddal felejthetetlen élmény lesz. Vagy azt, hogy amikor elromlik a zár a bejárati ajtón és a lakótársadnak pár óra múlva indul a repülőgépe, egy kis összefogással a tűzlépcsőn átmászva, a tetőn keresztül is ki lehet jutni az utcára bőröndökkel együtt, majd kifejezetten jókat lehet rajta nevetni. Megtanultam, hogy lehet, és legyen is saját véleményem, sőt, bátorkodjak azt megosztani is.
És legfőképpen, megtanultam boldognak lenni. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy Erasmusra mentem. Nemcsak sok-sok pozitív élménnyel lettem gazdagabb, hanem új hozzáállással is, amely minden egyes napomat meghatározza és értékesebbé teszi.
Szerző: Benczik Judit
További történetekért kövesd Facebook oldalunkat vagy katt ide!
Utolsó módosítás: 2016.08.09.
