Természetes élőhelyükön, az amazóniai esőerdőben tanulmányozhatta kedvenc állatait Bővíz Marcell biológushallgató. Úgy hangzik, mint egy álom? Eredetileg az is volt, de egy Campus Mundi szakmai gyakorlatnak köszönhetően valósággá vált.
PAPAGÁJLESEN PERUBAN
Miért volt az az álmod, hogy eljuss Peruba?
Ennek két fő oka volt. Az egyik az, hogy a papagájokat kisgyerekkorom óta nagyon szeretem, és biológusként a kutatásaimban is velük foglalkozom. A másik, hogy nagyon szerettem volna eljutni a dzsungelbe, ahol az ember igazából még nem vetette meg a lábát. Egy érintetlen, titokzatos helyként élt bennem az esőerdő, amit fel akartam fedezni. És valóban, nagyon nagy élmény volt ott lenni, és szabadon repkedve látni azokat a csodálatos fajokat, amelyekkel egyébként csak állatkertekben lehet találkozni.
Hova mentél pontosan?
A Tambopata Research Centernél töltöttem el két hónapot a dzsungel közepén, egy kutatóállomáson. Ők papagájok fajfenntartásával foglalkoznak Amazóniában. A szervezet létezéséről és a tevékenységeikről korábban is hallottam már, így amikor rátaláltam a Campus Mundi ösztöndíj lehetőségére, és láttam, hogy szakmai gyakorlat keretében ki lehetne menni oda nyáron, rögtön elkezdtem az ügyintézést. Gyakran fogadnak ott önkénteseket, így egy bejáratott rendszerbe kerültem bele, és segítettek a Perun belüli utazás megszervezésében is.
Mennyit utaztál, amíg odaértél a kutatóállomásra?
Ha összeadnám, körülbelül másfél napra jönne ki. De először eltöltöttem pár napot Limában, csak utána indultam tovább. Puerto Maldonadóba, egy dzsungelszéli nagyobb városba mentem először, majd 7-8 órás hajóút következett (két részletben), így érkeztem meg a kutatóbázisra.
Mit csináltál az önkéntes munka keretében?
A társaimmal együtt naponta többször is részt vettünk a munkában. Kora reggel kimentünk a közelben lévő agyagfalakhoz, ahová a papagájok táplálkozni járnak. Ott meg tudtuk figyelni a különböző fajokat és egyedeket, és feljegyeztük a legfontosabb információkat róluk. Később általában a dzsungelbe mentünk, és hang alapján próbáltuk beazonosítani a sűrű növényzet között mozgó papagájfajokat, illetve ellenőriztük a mesterségesen telepített fészkeket. Időnként 30-40 méter magas fákra is fel kellett mászni, hogy a fészekodúkat rendbe rakjuk. Ez számomra különösen izgalmas volt, mivel elég komoly tériszonyom van, úgyhogy nem ment egyszerűen a dolog.
|
Ha kíváncsi vagy rá, Marcell hogy küzdött meg a tériszonyával – és önmagával – a dzsungelben, nézd meg a TEDx előadását itt! |
Más kihívásokkal is szembe kellett nézned?
A magasság mellett a meleget is nagyon rosszul viselem, úgyhogy a 100% körüli páratartalom miatt ezzel is keményen megküzdöttem. Bár a száraz évszakban voltam kint, azért gyakran esett az eső, és voltak időszakok, amikor nagyon erősen sütött a nap, olyankor szinte elviselhetetlen volt a klíma. Emellett be kell vallanom, hogy biológus létemre rettegek a rovaroktól, de velük – és főleg a szúnyogokkal – is együtt kellett élnem valahogy.
Hogy élted ezt meg? Nem érezted néha, hogy neked ez már túl sok?
Épp ellenkezőleg! Felvillanyozott a sok újdonság, és az egész nagyon pozitív élmény volt. Onnantól kezdve, hogy letettem a lábam a repülőről, az volt az érzésem, hogy egy másik világba kerültem. Az emberek, a viselkedésük, az épületek, a szokások, az illatok… minden más volt, mint a megszokott. Folyamatosan zsongott a fejem a rengeteg újdonság miatt, és ez nagyon erősen motivált.
Mi az, amiben fejlődtél a kint töltött idő alatt?
A nyelvtanulást mindenképp kiemelném. A kutatócsoportban angolul beszéltünk egymással, így most már sokkal gördülékenyebben tudok kommunikálni. Sok fiatalon látom, hogy félnek megszólalni angolul, nehogy valamit rosszul mondjanak, de igazából ez nem számít idegen nyelvi környezetben. Az a lényeg, hogy megértsük egymást, és ez tökéletesen működött, úgyhogy sokkal bátrabb lettem a nyelvhasználatban. Emellett pedig egy kis „turista spanyol” is rám ragadt.
De még többet tanultam önmagamról. Volt időm gondolkodni – a dzsungelben nem nagyon van wifi –, és rá kellett jönnöm, hogy óriási dolgot műveltem azzal, hogy megvalósítottam az álmomat. Most már úgy érzem, bármit elérhetek, kész vagyok arra, hogy további, akár még nagyobb célokat tűzzek ki magam elé. De az is körvonalazódott bennem, hogy mit várok a saját életemtől és az emberi kapcsolataimtól. Szóval, mondhatjuk úgy, hogy terápiás hatása is volt az utamnak.
Változott-e mindeközben a papagájokhoz való viszonyod?
Hát, igen. Rádöbbentem, hogy ezeknek a fantasztikus élőlényeknek a túlélése még a dzsungelben is a mi kezünkben van. Szóval, ha állatokkal szeretnék foglalkozni, akkor legjobb, ha az emberekkel kezdem. A jövőben is szeretném kutatni a papagájok viselkedését, de úgy érzem, emellett nagy szükség van arra, hogy az emberek véleményét is formáljam. Fontos, hogy minél többen lássák és értékeljék ezeket az apró csodákat a természetben, és tisztában legyenek vele, hogy ha például pálmaolajat tartalmazó élelmiszert vásárolnak, vagy túl gyakran közlekednek autóval, akkor nemcsak a közvetlen környezetüknek ártanak, hanem akár egy másik kontinensen lévő erdőnek és az ott élő állatoknak is.
Én azért mentem oda, hogy olyan természetes környezetben lehessek, ahol nem az ember az úr, de rá kellett jönnöm, hogy ez nincs egészen így: óriási a felelősségünk abban, hogy a dzsungel életben maradhasson.
Az interjút készítette: Győrpál Zsuzsanna
Fotók: Bővíz Marcell
További történetekért kövesd Facebook oldalunkat vagy katt ide!
Utolsó módosítás: 2018.05.10.
